Rúdtánc blog
A női testek (újra)teremtése a rúdtánc által
2025.04.11
13:04
Ez a cikk Clare Anstock, Hazel Grand és Diva Mukherji “Anthropole-ogy: The (Re)creation of Female Bodies Through Pole-dancing” című tanulmányának magyar fordítása. A tanulmányt Smitnya Alíz Csilla fordította magyarra, és a fordított szöveget teljes terjedelmében, az eredeti szöveghez hűen közöljük.
Az eredeti szöveg CC BY-NC-SA
( https://creativecommons.org/
Antro-pole-ógia: A női testek (újra)teremtése a rúdtánc által
CLARE ANSTOCK, HAZEL GRANT & DIVA MUKHERJI
Bevezetés és módszertan
Kutatásunk a Madame Peaches-nél kezdődött: beiratkoztunk egy hat hetes kezdő rúdtánctanfolyamra, amelyet egy bérelt stúdióban tartottak a St Margarets House-ban, Meadowbank, Edinburgh-ban. A jelenlétünk és részvételünk az órán segített abban, hogy jobban megértsük saját testünket, valamint azt, hogyan befolyásolhatja a rúdtánc a testképünket – ez vált kutatásunk alapjává. Vizsgáltuk, hogyan teremtett a tanfolyam egy olyan teret, ahol a nők szabadon és külső ítéletektől mentesen használhatták és formálhatták testüket, miközben más nőkkel együtt dolgoztak. Ugyanakkor azt is felfedeztük, hogy a patriarchális hatalmi struktúrák – annak ellenére, hogy kizárólag nők vettek részt az órákon – továbbra is jelen voltak, és hatással voltak a női testkép alakulására. Bár úgy tűnhetett, hogy visszaköveteljük testünket, valójában nagyrészt továbbra is igazodtunk a patriarchális női testideálhoz, ami egyfajta pszeudo-felszabadulás érzetét keltette. Tanulmányunk feltárja e ellentmondásos koncepciók közötti feszültséget, megvizsgálja a női autonómia szerepét ebben a diskurzusban, és azt, hogy az egyéni választás hogyan teszi lehetővé a nők számára, hogy visszakövethessék testüket a fallocentrikus „ideáltól”, és szexuális függetlenséget nyerjenek a férfitekintettől.
A rúdtáncos test felszabadítása
Amióta elkezdtük terepmunkánkat, barátaink és kollégáink körében számos általános előítélettel találkoztunk a rúdtáncos nőket illetően: sokan úgy vélik, hogy minden női rúdtáncos „ribanc”, „sztripper” vagy „kurva”. Azonban amikor más rúdtáncosokkal beszélgettünk, akár az órákon, akár azon kívül, a beszélgetésekben a felszabadultság érzése, az újonnan szerzett önbizalom, a testmozgás lehetősége és a nők számára biztosított biztonságos tér hangsúlyosabb volt, mint a „közkeletű valóság”, miszerint a rúdtánc tabunak számít a nők számára, és elsősorban heteroszexuális férfiak szórakoztatására szolgál. Megkérdezettjeink egyike, Sam, elmondta, hogy a rúdtáncot elsősorban szórakozásként, erőnléti és állóképességi edzésként, valamint baráti közösségi programként űzi.
Das (2013) szerint a rúdtáncról alkotott különféle értelmezések elemzése segíthet jobban megérteni az ezzel kapcsolatos előfeltevéseket és következményeket: kik rúdtáncolnak, miért élvezik, és hogyan lehet a rúdtáncot sokféleképpen értelmezni. Bár a rúdtánchoz kapcsolódó korábbi feltételezések és asszociációk részben a női test és szexualitás kizsákmányoló ideáljaiból erednek és azokat erősítik, saját tapasztalataink nem mondtak ellent a kortárs feminista gondolkodásnak, amely „mindig támogatta és ösztönözte a nőket abban, hogy mélyebb kapcsolatot alakítsanak ki saját testükkel” (Das 2013: 696).
A rúdtáncórák során testképünk fokozatosan megváltozott, ami nagyobb testi autonómiát eredményezett, és lehetőséget adott arra, hogy új módokon használjuk testünket, ezáltal erősebb önazonosságot alakítva ki. Sartre szerint ez a testi autonómia az identitás alapvető forrása: „a test az, ami én magam vagyok” (idézi Synnott 1993: 32). A rúdtáncórák során a résztvevők a rúddal és testükkel való interakció révén nagyobb önbizalomra tettek szert, és mélyebb megértést nyertek saját testük és identitásuk viszonyáról.
A rúdtáncórák lehetőséget biztosítottak arra, hogy a résztvevők tudatos, kontrollált mozdulatok révén újraalkossák testüket. A testi változásokkal együtt változott az önkép és a személyiség is. Ugyanakkor ez az átalakulás nem mindig azonnali: megfigyeltük, hogy a rúdtáncos készségek fejlődése nem mindig járt együtt azonnali önbizalommal. Jess, az oktatónk, elmagyarázta, hogy sokszor a vizuális visszacsatolás szükséges ahhoz, hogy valaki megerősödjön önbizalmában: „[Amanda] nem látja magát, nem látja azt, amit én látok, vagy amit mindenki más lát… pedig fantasztikus volt!”
Hogy a résztvevők kívülről is láthassák fejlődésüket, Jess gyakran fényképeket készített az órákról, amelyeket később feltöltött az óra közösségi oldalára. A résztvevők ezeket visszanézhették, és csoporttársaik elismerő kommentjeit is elolvashatták. Megfigyeléseink szerint a résztvevők önbizalma nagyobb mértékben származott ebből a vizuális visszacsatolásból és a támogató közösség pozitív visszajelzéseiből, mint egy-egy technika sikeres végrehajtásából. Amanda példája jól mutatta ezt: csak az után jött rá saját fejlődésére, miután visszanézte a róla készült képeket és elolvasta a társai elismerő megjegyzéseit.
Ahelyett, hogy a rúdtánc egy meghatározott testalkatot követelne meg, megkérdezettjeink arról számoltak be, hogy ez egy olyan tér, ahol bárki – bármilyen testalkattal – növelheti önbizalmát, erejét, rugalmasságát és barátságokat köthet. A teret kifejezetten priváttá tették a zárt ajtók és a függönyökkel takart ablakok, valamint egy kizárólag meghívásos alapon működő közösségi médiaoldal. Ezek a fizikai és virtuális határok olyan környezetet teremtettek, amely kizárta a „férfi tekintetet” és a patriarchális testideálokat; így minden résztvevő – képességeitől vagy fejlődési szintjétől függetlenül – szabadon használhatta a testét az órák keretein belül, hogy kifejezze gondolatait, érzéseit, nőiességét és szexualitását.
A férfi tekintet és az árufeminizmus
Annak ellenére, hogy a rúdtáncot egy zárt, határozottan női közegben végeztük, tudatában voltunk annak, hogy a patriarchális rendszerek az Egyesült Királyságban és világszerte továbbra is hatással vannak ránk, hiszen ezek között nőttünk fel. Mahmood (2012: 157) rámutat arra, hogy a férfi tekintet folyamatosan formálja és befolyásolja a nők vágyait: a patriarchális rendszerek által konstruált idealizált nőiesség mélyen meghatározza, hogy mit kívánunk és hogyan látjuk saját testünket. Ez az ideál kétdimenziós és elérhetetlen: a paradoxon abban rejlik, hogy a nőknek egyszerre kellene ártatlanoknak és csábítóknak, másoktól függőnek, de nem túl ragaszkodónak lenniük. A patriarchális rendszerek eltorzítják a nők saját testérzékelését és identitását:
„A patriarchális ideológiák a női test tárgyiasításán és a maszkulin reprezentációs rendszerekhez való igazításán keresztül működnek, így tagadva és eltorzítva a nők saját testükkel és szubjektivitásukkal kapcsolatos élményeit.” (Mahmood 2012: 158)
Mahmood továbbá azt is állítja, hogy a nők belsővé teszik ezeket a patriarchális ideológiákat, és így a mindennapi életüket is heteroszexuális férfi nézőpontjából élik meg. Ezt a rúdtáncórákon is megfigyeltük, még férfiak távollétében is. Amikor elrontottunk egy mozdulatot, és Jess, az oktatónk azt mondta: „Dobj be egy hajdobást, hogy leplezd!”, ennek célja nem az volt, hogy technikailag fejlesszük a koreográfiánkat. Sokkal inkább egy feminin ideálhoz való igazodásra ösztönzött minket, amely a férfi tekintet számára vonzó. A rúdtáncórákat tehát egyszerre éltük meg testmozgásként és önfejlesztésként, miközben továbbra is hatással volt ránk a patriarchális rendszer.
Óráink egyik központi témája és motivációs forrása Hollywood egyik színésze, Tom Hardy volt. Egy alkalommal, amikor nem sikerült elsajátítanom egy különösen nehéz mozdulatot, Jess azt tanácsolta: „Képzeld el, hogy Tom Hardy néz téged!” Miközben nem lehetett tagadni Tom Hardy vonzerejét a csoporttársak számára, világosan megmutatkozott a belsővé tett férfi tekintet, hiszen őt használták motivációként: a mozdulatot egy férfi számára kellett tökéletesíteni. Bár azért csatlakoztunk a rúdtánchoz, mert úgy gondoltuk, hogy az elsősorban fitnesz és erőnléti edzés, mégis gyakran jelent meg a vágy, hogy kifejezzük szexualitásunkat a patriarchális társadalom elismeréséért. A koreográfiákat önmagunknak tanultuk és tökéletesítettük, mégis egyértelműen megjelent az az elvárás, hogy ezt férfiak számára is tegyük, amit az olyan csoporttársi megjegyzések is tükröztek, mint például: „Úgy csináld, mintha egy jóképű srácnak táncolnál a klubban!”
A szexualitás társadalmi konstrukció, és a társadalom fallocentrikus berendezkedése a női szexualitást úgy alakítja, hogy az heteroszexuális férfiak számára vonzó legyen. Amy-Chinn kutatásai a fehérnemű reklámok világáról szintén ezt az összefüggést tárják fel: megállapítja, hogy a női fehérnemű reklámozása „inkább korlátozza és aláássa, mintsem elősegíti a női test reprezentációja körüli diskurzus újratárgyalását” (2006: 155). A férfiak távollétében is fennállt egy heteronormatív narratíva, amely szerint a nőknek úgy kellett viselkedniük, hogy az szexuálisan vonzó legyen a férfiak számára.
Bár a rúdtáncstúdió egy olyan tér volt, ahol a nők szabadon kifejezhették magukat és szexualitásukat, mégis állandóan jelen volt az érzés, hogy egy képzeletbeli férfi közönség számára „adunk elő”. A férfi tekintet maradandó hatása azért is él tovább, mert a női ideált annyira árufetisizálták és fetisizálták, hogy a nők elhiszik: ha megvásárolják a megfelelő termékeket, ők is „tökéletes nővé” válhatnak. Goldman árufeminizmus elmélete (1992) szerint a nők önkéntesen építik fel önmagukat és társadalmi értéküket egy előírt női ideál alapján. A feminista mozgalmak fejlődésének köszönhetően a nők mára visszakövetelhetik autonóm testkontrolljukat, ám ezt a kontrollt végső soron mégis a férfi tekintet diktálta normák szerint használják, fenntartva a női test tárgyiasítását. Mindez azt a látszatot kelti, hogy a nők birtokolják testük feletti hatalmat, ám valójában a szexualitás visszakövetelése csak egyfajta ál-felszabadulás marad.
A női autonómia és a női test visszaszerzése
Az árufeminizmus beépítése valóban azt a látszatot keltheti, hogy a rúdtánc közösségében megtapasztalt felszabadulás csupán egy csalás – a patriarchális nemi normák újabb eszköze a kényszerítésre és az elnyomásra. Azonban Goldman (1992) elméletében hiányzik egy kulcsfontosságú tényező, amely elengedhetetlen a rúdtánc felszabadító vagy elnyomó mivoltának megvitatásához: a nők cselekvőképessége. A nőket ma már nem tekintik „az emberi evolúció legalacsonyabb rendű formáinak... közelebb állónak a gyermekekhez és a vademberekhez, mint a felnőtt, civilizált férfihoz” (Gould 1981, idézi Synnott 1993: 52). Goldman érveléséből hiányzik a nők szabad gondolkodásának és annak az elismerése, hogy tisztában vannak a patriarchális nézetek által sugallt ideálokkal, valamint az, hogy képesek szabadon reagálni ezekre.
Ahogy az előző szakaszokban tárgyaltuk, a rúdtáncórákra való beiratkozás motivációi éppoly sokszínűek voltak, mint a részt vevők testei. Nem mindenki az „ideális” női test elérése érdekében csatlakozott; sokan inkább saját testük formálására, megerősítésére vagy a testük feletti kontroll visszaszerzésére használták a rudat. Maga a rúd nem alkotja újra a nőket egyetlen formában – hanem a személyes motiváció, a rúd, az oktatók és a csoport dinamikája együtt formálja a résztvevőket, és testeiket. A mi óránkon a résztvevők arra használták a rudat, hogy fittebbé, erősebbé váljanak, és hogy visszaszerezzék testüket saját örömükre.
Ez nem jelenti azt, hogy az árufeminizmus által meghatározott „ideálok” nem voltak jelen az órán; mint korábban említettük, ezeket a normákat elfogadtuk, és az edzés részben arra is irányult, hogy külső szemlélők számára tetszetőssé váljunk. Azonban ezzel együtt az ideális női test képe folyamatosan kritikát is kapott, amelyet humorral és a rúdtánc valóságának bemutatásával ellensúlyoztunk. Amikor bizonyos mozdulatokat tanultunk, Jess azt mondta: „Vegyél fel szemkontaktust valakivel, és tedd nagyon kellemetlenné”, miközben a mozdulatot végeztük. Máskor pedig játékos, szórakoztató emlékeztetőket kaptunk: például egy mozdulatnál, amely a fej lehajtását igényelte, azt tanácsolták, hogy „szagold meg a hónaljad”. Az óra során arra bátorítottak minket, hogy humorral közelítsünk a technikákhoz, és nevessünk azon, amit csinálunk.
Emellett a rúdtáncórán őszinte és cenzúrázatlan bemutatását kaptuk a testnek és magának a rúdtáncnak. Jess már az első órán világossá tette, hogy a rúdtánc nem egyeztethető össze a fallocentrikus női testideálokkal. Kijelentette, hogy „nincs szégyenérzet” a rúdtáncban; a lányok izomgörcs miatt nem tudtak lejönni a rúdról, mások véletlenül villantottak a mozdulatok közben, és egyszer elmesélte, hogy „tegnap segítettem egy lánynak, és belefingott az arcomba.” Mindezeket humorral kezelte, és mindenkit arra ösztönzött, hogy ezeket az eseményeket természetes testi folyamatokként fogadják el.
A test visszaszerzése kulcsfontosságú az identitás és az autonómia megszerzésében a patriarchális rendszerekkel szemben. Az olyan társadalmi mozgalmak, mint a SlutWalk – amely a szexuális erőszak áldozathibáztató kultúrája ellen küzd – szintén arra törekednek, hogy szembeszálljanak a női testtel kapcsolatos társadalmi konstrukciókkal, miközben bemutatják a női testek valóságát (Ringrose és Renold 2012). A rúdtáncban is hasonló folyamat figyelhető meg: miközben a résztvevők látszólag a patriarchális elvárásoknak megfelelő képet alkotnak magukról, valójában épp ezt a képet kritizálják, miközben testüket sajátjukként formálják és használják.
Konklúzió
A rúdtáncóra olyan teret és módszert biztosított a nők számára, amely lehetővé tette számukra testük újrateremtését. A résztvevők úgy formálhatták testüket és identitásukat, hogy közben továbbra is tudatában voltak annak, hogy a férfi tekintet számára vonzó megjelenést alakítanak ki. Bizonyos feminista nézőpontok szerint ez a folyamat csupán egy trükk arra, hogy a nőket rábírják a fallocentrikus női testideáloknak való megfelelésre és a nőiség árucikké tételére, amelyet akár rúdtáncórákon is „meg lehet vásárolni.” Azonban ezek az érvek nem veszik figyelembe a nők cselekvőképességét és azt a képességüket, hogy tudatosan felismerjék a patriarchális nyomást, és ellene dolgozzanak annak érdekében, hogy saját testüket visszaszerezzék.
Miközben a rúdon forogtunk, miközben barátaink sztriptíztáncosoknak neveztek minket, miközben tisztában voltunk azzal, hogy heteronormatív szexuális ideálokat követünk – mégis úgy éreztük, hogy a testünk a sajátunk, és hogy a rúdtánc tapasztalata által erősebbé váltunk.
Felhasznált szakirodalom
Amy-Chinn, D. (2006) ‘This is just for me(n) How the regulation of post-feminist lingerie advertising per-petuates woman as object.’ Journal of consumer culture. 6(2): 155-175.
Das, A. (2013) ‘The Dildo as a Transformative Political Tool: Feminist and Queer Perspectives.’ Sexuality & Culture. 18(3): 688-703.
Goldman, R. (1992) Reading ads socially. London: Routledge.
Mahmood, S., (2011) Politics of piety: The Islamic revival and the feminist subject. Princeton: Princeton University Press.
Ringrose, J. & E. Renold (2012) ‘Slut-shaming, girl power and ‘sexualisation’: Thinking through the politics of the international SlutWalks with teen girls.’ Gender and Education. 24(3): 333-343.
Synnott, A. (1993) The body social. London: RoutledgeAcknowledgements We would like to thank Jess Knapper and all of our new friends who attended Madam Peaches Beginners Pole Dancing Class for their help with our research.
Köszönetnyilvánítás
Szeretnénk köszönetet mondani Jess Knappernek és minden új barátunknak, akik részt vettek a Madam Peaches kezdő rúdtánctanfolyamán, a kutatásunkhoz nyújtott segítségükért.